A Temerini Egészségház tetőterében rejlő irodájában fogad Nellike. Örülök a találkozásnak, hisz csaknem tíz évvel ezelőtt beszélgettünk egy jót utoljára. Ekkor segített át ugyanis másodszor a temerini védőnő a szoptatással járó gondokon. Az évek alatt elhalványultak a problémák, és mára már csak a szavaira, tanácsaira emlékszem. De azokra tisztán: „Nem baj, ha nem sikerül. Pihend ki magad, semmi baja nem lesz a gyereknek, ha egy este tápot kap." Vagy amikor a lelkiismeretemet nyugtatta: „Belehalt a gyerek? Nem. Akkor minden rendben van. Majd máskor jobb lesz." A pozitív kisugárzása a mai napig változatlan. Jókedvűen ülök hát le ismét egy jót beszélgetni Varga Somogyi Kornéliával, a temeriniek nagyra becsült bábaasszonyával.
Nellike a kisbabáival
Az egészségügyi szakok közül miért épp a szülészetet választottad?
– Nálam ez a döntés már sokkal előbb megszületett. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer bábaasszony legyek. Számomra a kisbabák születése mindig is csoda volt, már kiskoromban is varázslatként éltem meg. Van egy képem, amelyet nemrég találtam meg. Óvodás voltam, amikor készült: a szomszéd kislányt fürdeti rajta a Katica néni (megj.: Sági Katalin bábaasszony). Ott állok a kis teknő mellett, és nézem. Talán ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy védőnő leszek.
Milyen iskolát kell kijárni ahhoz, hogy valaki védőnőként dolgozhasson?
– A szakközépiskolát tulajdonképpen bábaasszonyi, azaz hivatalosan szülészeti nővéri diplomával fejezzük be. A védőnői szolgálathoz ma már főiskola, vagy pedig tíz év tapasztalat szükséges. Ami engem illet, a középiskola befejezése után pár évre fel is vettek a Temerini Egészségházba, ahol először a gyerekosztályon alkalmaztak nővérként, majd a nőgyógyászaton folytattam a munkát, ezután mehettem ki terepre védőnőként. Most már 22 éve annak, hogy ezt a szolgálatot végzem. Ez idő alatt úgy hozta a sors, hogy megfürdethettem már a kisbabám kisbabáját is.
Varga Somogyi Kornélia a védőnői szolgálat mellett a Temerini Egészségház nőgyógyászatán is besegít
Ez meghatározó élmény lehetett...
– Igazából egy kicsit furcsa volt... Az ajtóban a nagymama várt. Olyan érzésem volt, mintha tegnap lett volna anyuka. Elmúlt egy rövidke idő, mire tudatosult bennem, hogy most már annak a lánynak a babáját fürdetem, akit pályám elején szintén én mártottam odahaza először bele a kis kádba.
Emlékszel-e még az első terepi megbízatásodra? Mit éreztél, hogyan élted meg az első kihívásokat?
– Hát... Nem most volt... Az akkori énemet össze sem lehet hasonlítani a mostanival. Mögöttem van már jó pár év tapasztalat, és nagyon kevés dolog tud meglepni, ritkán történik olyan, amivel még nem találkoztam. Az elejében egy csomó félelemmel küszködtem. Sok olyan probléma gördült elém, amiről nem lehet könyvekben olvasni, és tapasztalat kell ahhoz, hogy a védőnő kezelni tudja. A kezdetektől a mai napig nagyon jó közösségünk van úgy a gyerekosztályon, mint a nőgyógyászaton. Az idősebb kollégáktól és az orvosoktól mindig kaptam segítséget, és ez a biztos pont elég hamar eloszlatta a félelmeimet. Mindig volt, akihez fordulhattam, aki támogatott a problémák megoldásában. Talán az a meggyőződésem vitt előre, hogy kérdezni nem szégyen. Ez a jó kapcsolat a mai napig megmaradt. Ez a háttér nagyon sokat segít a mindennapi munkában.
Nellike csodálata a családra is átragad
Nem titok, hogy annak idején nekem is te segítettél a terhesség ideje alatt, és kismamaként is számíthattam rád. Akkoriban sokszor elgondolkodtam azon, hogyan győzöd az egész község ellátását.
– Szerintem Temerinben a védőnői szolgálat jól szervezett. A várandósak a hetedik hónapban jelentkezhetnek a terhesiskolaként emlegetett felkészítőre. Igény szerint indítjuk a csoportokat, jelen pillanatban azokkal foglalkozom, akik októberben és novemberben szülnek majd. 12–14 órás felkészülésről van szó. A tanfolyamot az egészségház keretein belül tartom, de az utóbbi időben lehetőség van arra is, hogy a kismamák online formában vagy az esti órákban igényeljék a találkozókat. Hetente egyszer vagy kétszer szoktunk összejönni. A 15–20 személyes csoportokba egyaránt jelentkeznek az először várandós anyukák, a másodszor vagy harmadszor szülők. Manapság már kis közösségi csoportok is alakulnak, amelyek a felkészülés után is aktívak. A legidősebb ilyen közösségi csoportom tagjai három éve támogatják egymást. Sőt: babakocsis, gyerkőcös találkozókat is össze szoktunk hozni a csoportjaimmal. Vagy egy csupa anyukás kávézást.
Milyen érzés folyamatosan része lenni egy községnyi anyuka életének?
– Számomra lecserélhetetlen, a családom számára azonban már kevésbé. Velem például senki nem szeret vásárolni, még a saját gyerekeim se. Mert az nagyon sokáig tart: anya minden babakocsinál megáll, mindenkivel szóba áll... A férjem a búcsúba se akar elkísérni. Azt mondja, hogy nem lehet velem eljutni A pontról B-be. De mit lehet tenni, amikor olyan aranyosak a találkozások a kisbabákkal, kismamákkal. Ezt nem lehet nem szeretni. Vagy amikor a most már egészségügyi középiskolába járó, egykori kisbabáim gyakorlatra érkeznek az egészségházba... Nem tudom ezeket az érzéseket szavakba önteni... Ritka az olyan szakma, mint a miénk. Mindenki tudja Temerinben, hogy ki a Katica néni, ki a Márta...
A terhesiskolába járó anyukák a babáikkal is visszatérnek Nellikéhez
...és már egy ideje mindenki tudja, ki a Nellike.
– Igen... Valahol részese voltam a családok legszebb pillanatainak, amelyek felbecsülhetetlenek és örök érvényűek maradnak.
Ez azért egyben felelősség és teher is.
– Nagyon. Nem kapcsolhatom ki a telefonom. Ez nem egy megírt szabály, hivatalosan nekem is van munkaidőm, de a kötelesség nem ezt diktálja. Az anyukák is úgy szokták meg, hogy 24 órában hívhatnak. Lehet, hogy egy kívülállónak semmiségnek tűnik az, amit épp akkor kérdeznek, de tudom, hogy az anyukák számára nem az. Éjjel kettőkor is felhívnak, hogy most nem is tudják, hogy mit csináljanak. A hajnali álmomból ébredve sokszor én sem tudom, hogy mit csináljanak, de nem tudok haragudni, mert jól emlékszem arra az időszakra, amikor nekem is kisbabám volt: nem volt sem éjjelem, sem nappalom. Tudom, hogy ha valami baja van a gyereknek, akkor az anyukák számára az a világ legrosszabb dolga. Ilyenkor egyszerűen muszáj, hogy számíthassanak rám. Nem mondhatom, hogy most karácsony van, és senkinek se fájjon a hasa, senki se vérezzen, ne gyulladjon be a melle. Hálás vagyok, hogy annyira megbíznak bennem, hogy hozzám fordulnak a problémáikkal. Ezt a bizalmat ki kellett érdemelni és meg kell becsülni.
Az apukák is elkísérik párjukat a felkészítőkre
Saját tapasztalatból tudom, hogy kifinomultan és végtelen türelemmel kezeled azt a túlérzékenységet, ami a szülés után jellemző az anyákra. Vannak-e erre külön praktikáid?
– Nem tudom... Nincsenek. A születés pillanata számomra mindig is varázslat volt. Már akkor is csodáltam a gyerekvállalással járó rengeteg törődést, áldozatot, amikor még nem volt saját gyermekem. Mindezt határtalanul tisztelem. Úgy érzem, hogy meg kell érteni az anyukákat. Jogukban áll néha hisztizni, néha nem bírni, néha összecsapnak a hullámok a fejük felett, de kinek nem? A legjobb, amit ilyenkor tehet az ember, ha odaül melléjük, és együtt sír velük, meghallgatja őket. Senki nem adta még fel, minden anya a legjobb belátása szerint küzd a gyermekéért. A hullámvölgyekben a legnagyobb szükségük arra van, hogy megerősítsük őket: igenis, jó anyukák.
A tornagyakorlatok mellett szinte mindent átbeszélnek a várandós kismamákkal
Volt-e a pályafutásod ideje alatt olyan pont, amikor meginogtál a rendíthetetlen hitedben?
– Nem, ilyen nem volt. Megvalósulatlan álmom azonban igen. Szerettem volna ugyanis defektológus lenni, ezen belül is a logopédia volt az, ami nagyon tetszett. A középiskola után Magyarországon folytattam a tanulmányaimat. Munka mellett, távhallgatóként írtam be az egyetemet. Az egészségház előtt ugyanis egy helyi fogorvosi rendelőben dolgoztam nővérként. Hétköznapokon tehát itthon toltam a szekeret, a hétvégéket viszont Budapesten töltöttem. Közbeszólt azonban a háború. A bombázás ideje alatt munka nélkül maradtam, és három év után meg kellett szakítanom a képzést. Így ez egy megvalósulatlan álmom maradt. De igazából nem bántam meg: a gyerekek mindig is az életem középpontjában maradtak, és tulajdonképpen a kislányként megálmodott álmomban élek a mai napig.
Hogyan élted meg az elmúlt két évtized követelményeinek változását?
– Ami a szakmai részét illeti, folyamatosan fejlődnek, változnak az elvárások: elejében sárga port használtunk a köldök kezeléséhez, most már jódot, régebben napi két fürdetést is ajánlottak, manapság viszont a magzatmáz felszívódását szorgalmazzák. A változásokról naprakészen értesülünk: negyedévenként legalább egyszer járunk továbbképzésekre, amelyeket teljes mértékben támogat a Temerini Egészségház is. Ezeken a találkozókon folyamatosan értesülünk az újdonságokról: egy hatékonyabb görcsoldóról, a szoptatáshoz fűződő problémák elhárításáról, vagy éppen a koronavírus-járvány miatt foganatosított rendelkezések alkalmazásáról. Ebben az időszakban ugyanis külön felkészítettek bennünket arra, hogy mit ajánljunk a pozitív teszt-eredményű anyukáknak a szoptatással és a gyerekgondozással kapcsolatban. Hisz ők éppúgy megérdemlik a törődést, mint akik nem kapták el a fertőzést. Ez egy járvány, senki nem tehet arról, hogy ha megbetegszik. A szükséges védőintézkedések betartásával a kezdetétől a mai napig járom a terepet. Nem akartam tőlük megvonni a támogatást, hisz épp eléggé bűnhődtek így is. Az anyukák általában alig várják, hogy hazajöjjenek a kórházból, és megmutathassák a családnak, a világnak a csodálatos gyermeküket. Ezt vették el tőlük az elzárással.
Nellike sokszor kávézni is eljár a csoportjaival
Nőtt-e például az egyedülálló anyukák száma? Ők ugyanis nyilván jobban támaszkodnak a segítségedre...
– Valamelyest megnőtt. Bár Temerin továbbra is egy családközpontú, kisebb városnak számít, így ilyen szempontból nem tapasztaltam akkora változást. Vannak egyedülálló anyukáim, ám az ő esetükben a nagyszülők, rokonok segítsége a kifejezettebb. Nem volt még egy olyan esetem sem, amelyben az anyuka teljesen magára volt hagyatva. Sokkal több esetben tapasztaltam azt, hogy egy fiatal házaspár próbál maga boldogulni, mert a család és a rokonok máshol élnek. Általában ők azok, akik tényleg igyekeznek meghallgatni a tanácsaimat. Sokkal kiélezettebb helyzetek tudnak kialakulni ott, ahol sok a nagymama és a nagyapa. Nagyon kell vigyázni arra, hogy mindkét nagymamának igazat adjunk. Mert a család nem akar rosszat a gyereknek. Az én nagymamám mondta mindig, hogy változnak az idők: régen az anyósok voltak a szemtelenek, most viszont már a menyecskék. Jelenleg én valahol az arany középúton vagyok: nagyon megértem az anyukákat, és kezdem megérteni a nagymamákat is.
És a kismamák igényei? Azok is változtak?
– Természetes, hogy az évek folyamán a kismamák igényei is átalakultak. A pályám elején még inkább a hagyományok által megkövetelt viselkedési formák veszélyeire hívtam fel a figyelmüket. Magyaráztam, hogy jó a kispárna alá dugott készpénz, csak borítékban legyen. A kezecskékre kötött piros szalaggal semmi probléma nem volt, de azzal már annál inkább, ha hat hétig nem engedték ki a kismamákat a szobából. Akkoriban a nagymama és az anyós tanácsairól kérték ki a véleményem az anyukák, manapság viszont inkább az interneten összeszedett információkról faggatnak. Az utóbbi években talán azt hangsúlyozom legtöbbször, hogy az utolsó részletekig kitervelt és berendezett gyerekszoba nem feltétele a csecsemő jólétének. A tíz féleképpen rezgő, hat nyelven beszélő babaringató pedig nem helyettesítheti az anya ölelő karját és álomba szenderítő énekét.
Mi az, amit tanácsolnák a mai anyukáknak?
– A gyerekek tényleg nagyon gyorsan felnőnek. Élvezzék hát az anyaság minden pillanatát!
