Félek. Eltűnnek dolgaim. Érzem az illatát, már lerakódott bennem sok év akácillata. A meszelt falak rétegei alatt szűkül a múltam. Akik elmentek, ó, kedves barátom, általatok kevesebb lettem.
Félek. Arra ébredek forró éjszakákon, eltűnt, egyszer csak nincs akácillat a levegőben. Ilyenkor behunyom a szemem, és felidézem édes illatát, a szemek fátyolos fényét, a poros utakat, a bányató hűs vizét, a hosszú beszélgetéseket és táncestéket, a meg nem történt eseményeket, a búcsú nélküli búcsúkat, életem egy részét.
Félek. Arra ébredek, hogy eltűnik a fecskék csicsergése, és néma minden, ami volt. Eltűnik a szarkaláb, és nem lesz sóvirág a tó partján. Egyszer eltűnik a Göncölszekér az égről és minden hajnali csillag. Sötét lesz az is, aminek nem lenne szabad, és világos a kutak mélye. Egyszer tényleg visszafordíthatatlanul elmennek emlékeink. Itt állunk majd mezítelenül ebben a jelenben, múlt és jövő között a rémisztő átmenetben, amikor elhagynak majd bennünket a hangok, a képek és minden, amivel el sem számolhatunk. Ruhátlanok leszünk a fehéren szikrázó jeges reményben.
Félek, hogy ez a karcolat nem fikció.
