A személytelenítés segíthet a rossz elviselésében. A pszichológia szerint ne élje meg az ember túlságosan személyesen a bajait. Nem kellene feltétlenül belemerülni abba, hogy rólam van szó, hogy az én problémám a legsúlyosabb, hogy az én fájdalmam a legszörnyűbb.
Mit tesz az ember egy súlyos betegség közepette? Általában azt mondja: – Szörnyű, miért éppen velem történik mindez? A tudomány és a tapasztalatok alapján kiderül, a kétségbeesés és az indulat biztosan nem tesz jót. Az új attitűd kialakítását pedig meg kellene valahogy tanulni.
De hogyan is?
Az orvosi hivatás képviselői talán értik és érzékelik mindezt. A sebész a beavatkozás ideje alatt személytelenít. Nem lehet valakinek a hasát felvágni, a sebész csak egy hasat lát, és azt vágja fel. A helyes kijelentés a következő volna: – Ez a has rossz, ezt meg kell operálni. Nagy fájdalmak közepette azt kellene tehát mondani: – Hogy mennyire tud fájni egy has! Hogy mennyire tud fájni ez a fej! Nem feltétlenül kellene a saját dolgainkban – kudarc, csalódás esetén sem – nyakig beleereszkedni a gondolatba, hogy mindez az ÉN fájdalmam és kínom.
Mit tehet az ember élete utolsó két hetében? Lehetséges volna-e az, hogy nem süllyed el a személyes kétségbeesésben, hanem kívülről tudja szemlélni önmagát? Azt mondja: Ez csak egy pusztuló test, ami történetesen az enyém.
