A világ végétől nem túl messze van egy kanyon. A sziklás vidék itt nem sárgás, porszínű kövekből, hanem szürkésfekete, néhol ezüstszínű tömbökből épül. A kanyon mélyén vékony erecske kanyarog, legmélyebb részén is legfeljebb néhány tenyérnyi a víz. Átlátszó, tiszta, gyors folyású.
Teremtett élőlény több heti járóföldön belül nincs, sem növények, sem állatok, ember végképp.
Az egyik rejtett, zugos sziklamélyedésben – már-már kisebb barlangnak lehetne nevezni – azonban érdekes tünemény található: bent, kisebb víztócsák között, ahol teljes, bonthatatlan lenne a sötétség, egy apró fénypont izzik, anyagtalan teste a föld felett lebeg. Távolról valóban összefüggő fényforrásnak tűnik, de ha valaki közelebb menne – persze ki tehetné ilyen elhagyatott tájon –, és egészen közelről venné szemügyre, csodálatos dologra bukkanna.
Mert egészen közelről már nem olyan vakító a ragyogás.
Ha beletekintene, mintha valami apró csillagvizsgálóba csöppenne a vándor, megszámlálhatatlan apró kisebb csillogó pontot látna. Szépen különválnak, a mély feketeségben állnak – nem remegnek –, de úgy tűnik, mintha apró, hajszálvékony fonál kötné össze őket, az összeset az összessel. Persze senki sem járt még ezen a vidéken, így senki sem tudja pontosan, vajon léteznek-e ezek a szikrázó kötelékek…
