„Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá” – az elmúlt napokban többtucatszor elolvastam a fenti idézetet az első világháborút megjárt német író, Erich Maria Remarque tollából (a Nyugaton a helyzet változatlan című regényéből). A gondolatokat tanulmányozva azon elmélkedem, az elmúlt napok hírei láttán vajon hány orosz, de elsősorban hány ukrán fiatal érezhet hasonlóképpen? Miért írom azt, hogy elsősorban ukrán? Ma már bizonyos, hogy a tőlünk keletre zajló háborúnak ők az igaz vesztesei. Elhitették velük, hogy hadi úton győzedelmeskedhetnek egy katonai szuperhatalommal szemben, pedig valójában egy cseppnyi esélyük sem volt. Nemzetük több százezer férfit áldozott fel, helyezett tolószékbe az elmúlt három évben egy olyan konfliktusban, amelynek nem lett volna szabad, de talán nem is kellett volna kirobbannia, és jóval korábban vége lehetett volna, ha a felettesek azt hagyják.
Családok szakadtak szét azóta. Az árvák, félárvák száma drasztikusan megnőtt. Az ország lakossága megfeleződött. Az ukránok hamarosan szembesülnek vele, hogy mindez hiábavaló volt. Belátható időn belül vége a hírzárlatnak. A fronton harcoló katonák előtt nemsokára világossá válik, hogy vezetőik a Nyugatról érkező támogatások jelentős részét magukhoz ragadták. Szépen lassan rájönnek arra is, hogy a Nyugat nem az ő harcukat támogatta, pusztán egy relatíve gyorsan megtérülő üzleti lehetőséget láttak népük kínzó szenvedésében. A háborúnak nemsokára vége, a béke megkötésének első állomásaira azonban az ukránoknak nem adtak meghívót. A tárgyalóasztalnál az ellenség és a Nyugat vezető hatalma ült. Hogy mi várható ettől a közeljövőben? A szakértők egybehangzó véleménye szerint Ukrajna hivatalosan is elveszíti azokat a területeket, amelyeket Oroszország katonailag már bekebelezett. Ami Ukrajnából a háború után marad, azt a területet katonailag biztosítani kell. A Nyugat vezető hatalma bejelentkezett már erre a feladatra, természetesen csakis puszta jó szándékból. Ukrajna vezetősége egyebek mellett az ország több százmilliárd dollárt érő ásványkincseinek java részét az USA-nak adja ezért a gesztusért. Az ország újjáépítéséért pedig már Nyugat vezető hatalmának legnagyobb bankja és alapkezelője is bejelentkezett, feltételezhetően nem ukrán cégekkel fogják elvégeztetni a jövedelmező munkát. Képzeljük csak el, mit fog érezni egy ilyen békekötés után egy hároméves kínszenvedést átélt, mindent szörnyűséget is látott, a pokol bugyraiból visszatérő katona! Mit fog gondolni az a megcsonkított veterán, aki családtagjait, barátait, naiv fiatalságát hagyta ott a fronton? Mit gondolnak azok a tízmilliók, akik országuk elhagyására kényszerültek?
Az orosz katonák halálát meg tudják majd magyarázni az ideológiagyártók: az ország területe minden bizonnyal gyarapodni fog, a közvetlen szomszédságukba nem kerülnek oda a NATO nukleáris töltetei, a békével pedig feltételezhetően visszatérhetnek a világ gazdasági és kulturális vérkeringésébe is. Az elhunyt orosz katonák minden bizonnyal hősként maradnak meg az orosz utókor számára. De a soron következő ukrán nemzedékek vajon hogyan tekintenek majd vissza erre az időszakra? A háború egy eladósodott, megcsonkított, szétlőtt Ukrajnát hagy hátra, amelyből hosszú évtizedekig profitálhatnak még a konfliktus támogatói. Az ukránok pedig hosszú ideig négyszemközt maradnak egy erőteljes poszttraumatikus stressz szindrómával. Hogy mi a tanulság? A nemzetközi sakkjátszmában nincsenek barátok, csakis kőkemény érdekek.
Nyitókép: Pixabay
