„Kislányom, soha ne menj férjhez, mert onnantól kezdve csak futball lesz majd a tévétekben!” – bizonygatta nekem még évekkel ezelőtt egy néni, miközben barackot válogatott garabolyába egy piaci stand előtt. A szemembe nézve adta ezt a kéretlen jó tanácsot, miközben arca feszültséget és csalódottságot árult el. Nyilván bosszanthatta a téma, ha már bevásárlás közben is ez járt az eszében, és a nők sorsa miatt füstölgött, hogy még egy vacak sorozatot se lehet nyugodtan végignézni, mert egy „rakás félcédulás” rohangál egy „nyamvadt tök után”, ráadásul órákon keresztül, és esély sincs a csatornaváltásra, mert akkor kitörne a haddelhadd: hogy „hát tart a meccs, és ezt mégis hogy képzeled”…
Megmosolyogtam akkor a néni „kirohanását”, lévén, hogy nem voltam érintett a témában. Azóta azonban megváltozott a helyzet, és a foci a mindennapjaink része lett, elég sűrűn szerepel a tévénkben. Ilyenkor, világbajnokság alatt, különösképpen. Bevallom, kissé szorongva szoktam várni az efféle nagy tornákat, tartva a „passzív futballmérgezéstől”, de utólag mindig belátom, hogy alaptalanul. Az egy hónapig tartó bajnokság mosolygós, előzékeny, jó kedélyű, fütyörésző szurkolókká változtatja a férfiak zömét, s a mindennapi együttélésben ez nem elhanyagolható szempont. Kis túlzással akár kijelenthetnénk, hogy a futballvébé nemcsak a szurkolóknak, hanem a családjuknak és a környezetüknek is ünnep.
