Magyarkanizsa legnagyobb bevásárlóközpontjában ritkán fordulok meg, ezentúl azonban igyekszem távol maradni ettől az áruháztól. A pénztáros kisaszszony hideg közönyösséggel kijelentette, hogy apró híján 9 dinárral adós marad. Sokszor maradtam adós egy-két dinárral, vagy nem tudtak ennyit visszaadni, de ebből nem csináltam problémát. A kilenc dinár sem sok, de a pénztárosnő viselkedése már sokkoló volt. Az üzletvezetőt és a panaszkönyvet kértem. A mögöttem állók toporogni kezdtek. Azért sem hagyom annyiban! A hölgyike zavarba jött, magyarázkodott. Nem érdekel, kérem a főnököt! De nem akaródzott előkerülni. Na, gondoltam megoldom én a helyzetet. Ha már tartozik nekem 9 dinárral, én adok még rá tíz dinárt, ő meg ad nekem húszat, az egy dinárt meg elfelejti. Ettől a javaslattól jött még csak zavarba. A pénztárgépen próbált utána számolni, de látszott rajta, hogy ez a váratlan művelet meghaladja képességeit. A pénztárgéphez állított kereskedők zöme gépfüggő. Még a legegyszerűbb összeadással vagy kivonással sem próbálja megmozgatni az agytekervényeit. Még akkor is a gépre hagyatkoznak, amikor például 500 dinárból 150 dinárt kell kivonni. Amit a digitális kijelző mutat, az a tuti. Amikor jó hangosan magyarul elköszöntem a szerb pénztáros lánytól (legalább köszönni illene megtanulnia a környezet nyelvén) látszott rajta, hogy mennyire megviselte a váratlan pénzügyi manőver.
