Kolléganőm tudja, gyakran megfordulok Pécsett, ő is kedvet kapott hozzá, barátjával oda rándult ki. Hozzá kell tennem, a szerben kívül más nyelvet egyikőjük se beszél, viszont találékonyak. Már amennyire.
Nyomatékosan mondtam, hogy Zomborból indulva ne a mohácsi kompra menjenek, hanem Horvátországon vágjanak át Udvarig, majd Mohácsra, onnét Pécsre, és ha lehet, ne keveredjenek rá az autópályára. Persze hogy a kompnál kötöttek ki, majdnem a Dunában landoltak, mert hatalmas iramban vezettek, és – miként később mesélték – nem volt korlát a folyó előtt. Mondtam, viszont az úton vízszintes és függőleges útjelzések figyelmeztetnek, majd köteleznek a megállásra. Hát, ezt ők nem vették figyelembe. A helyszínen nem találtak folyami szállító járműt, ezért visszafordultak, és hatalmas kerülővel jutottak Pécsre. Kérdeztem, nem látták a túloldalon várakozó kompot? Mondták, látták. Újra kérdeztem, ha már komp, nem gondoltátok, hogy átjön a másik oldalra? Na, erre nem volt válaszuk.
A legszebb viszont, hogy nem vittek készpénzt magukkal, hanem külföldön is használható bankkártyát. Amikor a parkolóban fizetni kellett, arra rájöttek, hogy kártyával is lehet, de a módját nem tudták. Bár negyedórát föltartották a többi parkolót, mire valaki segített nekik a tranzakcióban. A káromkodó és visszaforduló sofőrök ellenére jól érezték magukat, és remek, udvarias embereknek tartják a magyarokat.
Most nehogy bárki azt gondolja, hogy becsmérlem hazánk fiait! Magam sem voltam különb, Törökországban nyomtam az eurót marokszámra a cigarettaautomatába, hiába. Be kellett volna ugyanis nyomnom egy nyílásba a (török) személyazonossági igazolványom, annak tanúsítására, hogy felnőtt korú vagyok. Csak erről semmilyen, általam értelmezhető nyelven nem adott tájékoztatást az automata. A járókelők közül senki sem segített, igaz, ők turisták voltak, nem törökök.
