Hogy nekem milyen egy furfangos, körmönfont, minden lében kanál kolléganőm van! Olyanok a képességei, mint senki másnak. Ezeket a képességeket pedig csak egyetlen dologra használja fel teljes mivoltában: meg akarja keseríteni az életem! Illetve nem éppen az egész életem, csak annak a munkahelytől való távollétre, a szabadságra vonatkozó részét. Árulkodni fogok, kiöntöm meggyötört lelkem: mindig azt csinálja, hogy a saját szabadságát apránként használja ki, két-három napra távozik csupán, így hoz létre egy utazásra alkalmas szép hosszú hétvégét. Mivel viszont csak pár napra tart igényt, így igen gyakran kell igényt tartania azokra ahhoz, hogy kihasználja az összes létező szabadnapját. Esküszöm, bejárta már a fél világot, de neki ez sem elég, már megint egy hosszú víkendet tervez.
S itt jön az én tragédiám: nekem vele kell összeegyeztetnem a szabadnapokat, nem ajánlatos, hogy mindketten egyszerre legyünk távol. Én viszont nem az apró szabadságokat, hanem a hosszabb, kétheteseket kedvelem. Soha nem tudok azonban ilyenre elmenni, mert vagy a munka, vagy a kolléganő az életemre tör, s biztos épp akkor zajlik valami fontos, mikor mennék, vagy épp akkor megy ő a maga két napjára, amikor én is mennék a magam két hetére.
A szenvedés és balsors rövid története ez. Fondorlata odáig terjed, hogy az egymással ütköző dátumokra már előre kinéz nekem valami munkát, ami miatt biztos nem mehetek el szabadságra!
Mielőtt még bárki megijedne: azért nagyon szeretjük egymást. A minap éppen megbeszéltük, hogy ha éppen indiánok lennénk, ő Süvöltő Szél, én pedig Bömbölő Hold lennék. Hogy mekkora szükségem van a szabadságra, az már abból is látszik, hogy ilyen beszélgetést egyáltalán lefolytatok. E sorok írása közben is rápillantok a kolléganőre. Vigyorog rám, s ravasz mosolya azt üzeni: ugye nem gondolod komolyan, hogy elmehetsz majd szabira?…
