Korosabb hölgyek között utazom, be nem áll a szájuk a dicsekvéstől. Akaratlanul is hallom őket, az egyiknek két, számítógépes vezérlésű kávéfőzője is van, a másik fia olyan autót vett, amely érzékeli, ha fáradt a sofőr, és ilyenkor figyelmezteti, hogy ideje lenne pihenőt tartani és meginni egy kávét. A harmadik arról panaszkodik, hogy már második napja nem szkájpolt a gyerekeivel. Bizony, a nyugdíjas korú hölgyek vagy maguk is külföldön dolgoznak időszakonként, de gyerekeik már rendre Nyugaton élnek.
Az egyik nő lánya még idehaza tanul, tervezőmérnök lesz, éjszaka tanul, hajnalig készíti a műszaki rajzokat. Meg rengeteget olvas.
– Múltkor is vett egy majdnem háromszáz oldalas könyvet, és mire hazaért a busszal, kiolvasta. Aztán meg tanulmányi kiránduláson volt az évfolyamtársaival, azok szebbnél szebb cuccokat vásároltak, az én lányom négy vaskos könyvet hozott haza. Kérdeztem is, hogy most mit csinálunk ezekkel, alátétnek, vagy nyomatéknak használjuk majd őket? – panaszolta az anyuka, aki bevallotta, tőle távol áll az olvasás.
Elgondolkodtam a szavain, lehet, hogy igaza van? Minek könyvet vásárolni, ha az ember, miután elolvasta, nem tud vele mihez kezdeni? Magam is jártam olyan (nyugati) famíliánál, ahol egyetlen kötetet se láttam a lakásban. Amikor rákérdeztem a könyvek hiányára, azt a választ kaptam, hogy a könyveket ki lehet kölcsönözni a könyvtárból, minek porosodnának idehaza.
Van benne logika, de én még mindig azt szeretem, ha a könyvek idehaza porosodnak a polcokon, és akárhányszor leporolom őket, mindig új felfedezésre bukkanok közöttük.
