„A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a félelmetes Antonius-erőd és a templom közötti függőhidak, s az égből leereszkedő feneketlen sötétség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú Hasmoneus-palotát, a piacot, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat… Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna.”
Az ember gyakran túl későn ismeri fel döntései következményeit. De a kanyargó idő folyását nem lehet megállítani, a medrét mi magunk alakítjuk olyanná, amilyen. Bár sokszor keríthet hatalmába az illúzió, hogy másképp is lehetett volna, ez voltaképpen nem több a fantázia játékánál. Akkor úgy történt volna, nem így.
Kell-e bánni, hogy valami megtörtént, vagy hogy nem? A szó, a tett hullámokat ver, a hallgatás, a mozdulatlanság felé hullámok vonulnak. A varázsszó az egy, s e kapu vezet a múltból a jövőbe. Mégis, talán nem baj, hogy a koponyában ott a volna, talán épp benne pihen a feloldás.
