Azt hiszem, elveszítettük a mértéket. Ha mi nem is, a média biztosan. Minap Izland partjainál leszakadt egy (más tudósítások szerint négy) gleccserdarab, vagyis jégtömb, és belezuhant a tengerbe. „Cunami Izlandnál” meg hasonló szalagcímek járták be a világot, de a cunami kifejezés mindegyikben meghatározó volt. Az esetet filmre vette egy túravezető, aki az éppen arra bóklászó turistáknak korábban elmagyarázta, hogy számolni kell az ilyen gleccserszakadással. Hogy az eligazításnak vagy annak köszönhetően, hogy a vízbe szakadt jégtömbök némi hullámot vertek, de a szökőárnak nyoma se volt, a túrázók nemcsak megúszták, hanem száraz bőrrel vészelték át a katasztrófát. Jó, kicsit iparkodniuk kellett a szárazföld irányába, ám a videó tanúsítása szerint az esemény még a bébicunami szintjét se közelítette meg, a szökőár egyébként képzeletet fölülmúló pusztításra képes.
A másik példám meteorológiai jellegű. Ha néhány fokot csökken a hőmérséklet, akkor az a médiában „brutális lehűlés”, ha emelkedik, az „brutális hőség”, ha nem esik eső, az elképesztő, sohasem látott aszály, ha esik az eső, akkor máris itt a világvége, vagyis a vízözön.
Nem, nem a média diktálja, milyen legyen az időjárás, amióta eszemet tudom, soha nem volt brutális. Volt aszály meg áradás, miegyéb, de tudtuk, mit hogyan nevezzünk. A hullámverésről senki se mondta, hogy szökőár.
