A színhely egy rendőrállomás.
Hosszú sor a két tolóablak előtt. A tolóablak mögött senki.
Az idő múlik, öt perc, tíz perc, húsz perc, fél óra. A tolóablak mögött továbbra sincs senki.
Szünet sincs.
A sor nő.
Egy testes asszony kilép a sorból és méltatlankodik.
Megjelenik egy fiatal egyenruhás nő, félrehívja a tüntetőt.
Én is vele megyek.
Fülelek.
– Ez megengedhetetlen, itt állunk, mint a barmok, senki sem értesít minket arról, hogy miért áll a sor.
– Asszonyom, sajnálom, de szétesett a rendszer.
– És miért nem szólnak, hogy menjünk haza, jöjjünk holnap az útlevelekért? Legalább ennyit megérdemeltünk volna. Micsoda felelőtlen viselkedés?!…
És mondja, mondja.
Az egyenruhás hölgy félbeszakítja.
– De asszonyom, tudja jól, hogy hol él.
– Tudom, Szerbiában.
– Na látja.
– Igen, és azt is látom, hogy nem működik a rendszer.
Elmegyek. A többiek még maradnak.
Másnap ismét hosszú a sor. Nem állok közéjük, mert én már tudom, hogy nem működik a rendszer.
