A bodzaszedés viszonylag egyszerű tevékenység. Fogunk egy zacskót, biciklire ülünk, eltekerünk egy nitrogénben gazdag földterületre, ahol megvette lábát ez a gyomnak is nevezett bokor, és már szedhetjük is az illatosabbnál illatosabb virágzatokat. Gyorsan telik a zacskónk, a hatalmas bogernyőkből alig néhány tíz darab és már vehetjük is elő a második szatyrunkat, már ha van nálunk, természetesen. A gond ott kezdődik, amikor azt vesszük észre, hogy minden virágzatot megleptek a parányi, de annál idegesítőbb levéltetvek. Próbálunk olyan bokrot keresni, amelyet még nem leptek meg eme kártevők, de minél tovább kutatunk, annál több olyan növényt találunk, amelyekről már távolról lerí, hogy bizony invázió áldozata lett. A levelek fényesen csillognak, ronda fekete anyag tapad rájuk, ha megérintjük, hozzáragad a kezünkhöz, és azonnal egy sci-fiben képzeljük magunkat, egy nyúlós, nyálkás világban, ahol éppen kísérleteket végeznek az embereken.
Einsteinnek tulajdonítják a mondást, miszerint ha egyszer kipusztulnak a méhek, azt az emberiség csak négy évvel élné túl. Lehet, hogy így van, de megfigyeléseim szerint pillanatnyilag pár ezer katicabogárra is szükségünk van, hogy elpusztítsák a levéltetveket, amiből egyre több és több van. És nemcsak a rózsán...