Június eleje az érettségi találkozók ideje. A mi osztályunk is sorra került, négy évtizeddel ezelőtt hagytuk magunk mögött a gimnázium padjait. Az előkészületek során lefoglaltunk egy nevében is friss éttermet, ahol sikerült megállapodnunk a föltételekben és körülményekben. Persze előzetesen ki is próbáltuk az éttermet, hatalmas salátákat készítettek előzetes bejelentkezés nélkül, gondoltuk, ezt nem szúrhatjuk el. Ráadásul fiatal, kezdő vállalkozó a tulajdonos, így nem titkoltan segíteni is igyekeztünk a foglalással a biznisz beindításában.
Mindent letárgyaltunk előre, mégsem azt kaptuk, amire számítottunk.
A kapun belépve fölajzott balkáni zene csapott mellbe, a teraszon egy másik osztálytalálkozó zajlott, amiről például nem is tudtunk. A teremben, amelynek az ajtaját a hőségben a kinti zene miatt csukva kellett tartani, a fölszolgálók egy órán át tudomást sem vettek rólunk. Külföldre szakadt osztálytársaink hoztak magukkal némi tömény italt meg műanyagpoharakat, arra számítván, hogy az osztályteremben kibontják, de nem mentünk be az iskolába, így a vendéglőben kínálgattak bennünket. Mondjuk, nem volt korrekt a házigazdával szemben, de ki tud ellenállni a 70 eurós viszkinek, meg az aszalt szilván érlelt Unicumnak? Főleg, ha a pincérek magasról tesznek a vendégekre. A vacsora a megbeszéltekhez képest egy órát késett, és jócskán elhúzódott, de ízletes és finom volt, a kezdetekhez képest a továbbiak rendben alakultak.
Kivéve, amíg ki nem mentem az illemhelyre. A helyiség szépen fölújított, tiszta, de az egyetlen piszoáron a fölirat: NEM MŰKÖDIK. Pedig van az étteremben vagy ötven vendég. Szükségtől vezérelve beléptem a fülkébe, ahol viszont az ajtót nem lehet bezárni, a kulcs hiányzik, retesz nincsen. A lányoktól nem is mertem kérdezni, ők milyen körülményekkel szembesültek.
Egy fiatal, kezdő vállalkozó hírnevét az ilyen tapasztalatok aligha öregbíthetik.
