Verőfényös szép lyó röggelt kívánok! Továbbá e szerötném meséni az mútkori esetöt, amitű lyó kedvöm lött.
Az úgy vót, hogy az komám rábeszélésire egy nap előkotorám az sifonyér mögött kushadó hangszerszámt, amelyiket gitárnak hínak, és amelyiket sok esztendeje nem pöngetém vót. No persze elébb úly húrokat kölött tönni rá, mög mindön, de hogy szépen főhangótam, tsuda szépen szót. Tsak egy hiba vót benne, az se benne, hanem bennem; mer bé köllött látnom, hogy jótskán kiment az rafina a zujjambú, nem oj fürge mán, mint ifjú koromban vót. Na, azé nem hagytam annyiba, minden nap kitsit barátkozgattam véle, oszt fokozatosan kiát az kedzeti görts.
Amikó aztán mán röndösen főszabadútam, meg a memórija nevű emléközés is visszagyütt, komolyabbra vöttem, így mán hiba nékű ehúzom a régi lyó nótát is, amelyik arrú szól, hogy egy asszony, aki mindent aranynak lát, ami fénylik, lépcsőt vösz, ami igönyöst az mönnyek országába vezet. Hát még ijet, méghogy az paraditsonyba léptsőn löhessen főmönni?! De be kő vallanom, tsudaszép nóta, tisztölöm, betsülöm, aki kitanáta, mög mögkántáta. Hát még ahogy a Plant bátsi edanóta, álgya meg a zisten!
No tsak ettű támatt lyó kedvöm... amit kentöknek is szívbű kívánok.
Tisztölettel!
Ui: Remélem az első sor után mindenki azonnal rájött, kitől „kölcsönöztem” az ihletet?!
