Ó, a Kukac nagyon szemrevaló legény volt. Lopva néztem, csodáltam, amikor Rézi tanti erkélyének falára a nagy, tavaszi képet festette, hokedliről a felhőket, térdre ereszkedve a kutyát és a macskát, virágokat. Csendben dolgozott. Amíg festett, a ház vendége volt. Nyaranta átjártam a Duna túlpartjára, a Trandžament alatti Ribnjak telepre, ahol nagynénémnek Újvidékre néző háza volt, így találkoztam a jóképű festővel – mesélte egy csendes, hársfaillatos délelőtt egykori házinénim, aki megőszült, és fájós lábával nehezen mozgott, de lágy arcvonásai ifjúkori szépségét idézték. Soha sem ellenőriztem le, melyik ház verandájára festhette Nagyapáti Kukac Péter a tavaszi képet. Az is rejtély marad, hogy ki volt Merkler Emma nagynénje. Mint ahogy régi dolgainkat is fiókjába zárja a múlt. Egy valami mégis erősen megmaradt bennem. A júniusi hársfaillat, amely a Szlovák utca 61-et és a vizsgaidőszakot idézi, Küküllei János krónikáját és a régi magyar irodalom néhány tételét. Van, ami már nem kopik ki belőlünk, a sarlószárnyú fecskék éles hangja, néhány hajnal, néhány alkonyat és a fontos történeteket hordozó illatok.
