Nincs rosszabb, mint amikor valaki a karácsonyt, húsvétot, vagy a saját születésnapját egyedül egy sötét szobában televízió előtt ülve ünnepli meg. A magány bárkit elérhet, rombolva az önértékelést, megbetegítve testet, lelket. Százféle oka is lehet, és rettentő nehéz vele megküzdeni. Érthető, hiszen az ember társas lény, vagyis egymásra vagyunk utalva, függünk egymástól, függünk a kapcsolati hálónktól, hiszen a másokkal való viszonyítás közben válunk valakivé. Az öregek nem hiába mondják, hogy a magány rosszabb a halálnál.
Gabriel García Márquez a Száz év magányban viszont azt írja, hogy a magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti: „ A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz”. Szép gondolat, ám ehhez nagy önismeret és önkontroll kell. Mi viszont rohanó világban élünk, ahol a technika, a közösségi oldalak kedvező táptalajt nyújtanak az elmagányosodásnak. Korunk pestise ez, ami ellen csak egyféleképp lehet küzdeni: „Si vis amari, amas!”, tartja a latin közmondás, vagyis ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress!
