Semmiben sem tudunk egységesek lenni mi, magyarok, még a sikeren érzett örömben sem. Épp olyanok vagyunk, mint az általunk belakott terület, a Kárpát-medence, amely a Nyugat és a Kelet, az Észak és a Dél közötti választóvonal földje, legalább már kétezer éve.
Mi is megosztottak vagyunk idestova már ezerszáz éve, amióta őseink átlépték a Kárpátokon átvezető szorosokat. Jellemünkkel illeszkedtünk a tájhoz, a medencét betöltő – Hamvas Béla szerint ötféle – szellemhez, ehhez a hideg- és melegfrontokat vonultató, „örökös belháborút folytató” éghajlathoz.
A Szent Korona-tan szerint őseink nem azért kapták bérbe ezt a földet, hogy maguk között felosszák azt, mint tette előtte a többi idetévedt nép, hanem azért, hogy másokkal békésen együtt élve egységes egészként működtessék. Ezt kisebb-nagyobb hiányosságokkal félezer éven át sikerült is végrehajtani, addig, amíg a magyar töretlenül hitt a szakrális tartalmakban. Amióta viszont megtört ez a hit, és a reneszánsz életérzés beköszöntével eluralkodott a társadalmon az önzés, azóta ismét a szétszakítottság földje lettünk. Azóta az egész Kárpát-medencét betöltő genius loci – az egységesítő hely-szellem, amelyről még Hamvas Béla sem tud az Öt géniuszban – diszkréten visszavonult, látszólag elhagyott bennünket, átadva a helyét az újbóli megosztottságnak.
Éppen ezért a szent tartalmak iránt még ebben a végletesen anyagias világban is fogékonyságot érző emberek között nem hiszem, hogy volt olyan, aki ne látta volna előre: a foci EB-n a magyar válogatott esetleges sikereinek sem tud egyként örülni a labdarúgást kedvelő emberek népes magyar tábora. Hogy közöttük sokan lesznek, akik a magyar csapat csúfos kudarcáért szurkolnak.
