Olvasom egy útikönyvben, amelyben a szerbiai látványosságok mellett a helyi szokásokról is szó esik, hogy Szerbiában sértésnek számít, ha a vendég nem fogadja el a házigazda által felajánlott kávét, amely természetesen törökös, azaz zaccos és méregerős. Aztán a gyerekkorom jut eszembe, amikor még anyáék kilós kiszerelésben vásárolták a babkávét, úgy vitték megpörköltetni, majd gyerekként a mi feladatunk volt az öcsémmel, hogy minden főzés előtt a tekerős kávédarálóval ledaráljunk annyit, hogy a csöppnyi kávéscsészékbe jusson elegendő tintaszín főzet. Bár izzasztóbb munka volt tekerve darálni, mégis jobban szerettem úgy készíteni az őrleményt, mint az elektromos kávédarálóval. Annak a szagát sem állhattam, ahogy kicsit füstölt mindig a motorja és zúgott, akár egy szecskavágó. Azóta már őrölve vásárolja mindenki a „dúsított” kávét, és a csészék is öblösebbek lettek, méretükben a teásbögrékre hajaznak. Mennyi köze lehet ennek a modern törökkávé-főzési eljárásnak és az így készült végterméknek az eredetihez? Nyilván nem sok. Ezt a kávét már nem kell háromszor fölfőzni, ahogy a szultán kérte a Gárdonyi-regényben… Egy magyar fiatalember a világbajnok törökkávéfőzésben a barista világbajnokságon. Elmondása szerint ma már alig lehet igazán jó törökkávét inni. Az ő receptjét és főzési módszerét olvasva – hiszek neki.
