Messze e széles Tisza-vidéki határban évtizedek alatt sem találkoztam nálánál jobb vendéglátóval. Parasztemberként a közösségi élet szervezéséből sem maradt ki. Amikor betértünk a tanyájára, az asztalra kerültek az italok, a kolbász, a sonka és egyebek. Az is megtörtént, hogy így fogadott bennünket: „Gyerekek, gyorsan »lerántunk« egy malacot, estig megsül, addig beszélgethetünk”. A malacot nem „rántottuk le”, de a „riportozás” rendszerint így is eltartott sötétedésig, meg tovább is. Kifogyhatatlan volt a jó humorérzékkel előadott falusi történetekből, sajnos ezek javarészt elkallódtak. Nemrégen olvastam, hogy meghalt a szép emlékű völgyparti Sebők Sándor. Búcsúzásként álljon itt egy, az emlékezetben felderengő anekdotája:
A szélmalmokon rendszerint négy vitorla forgott, nem volt ez másként Völgypart környékén sem. Ide érkezett a tanyai gazda búzát őröltetni, az útba eső kocsmában azonban leöntött néhány felest az ismerősökkel. Megállt a malom ajtajában, s mert a széljárás éppen úgy hozta, hogy az ajtó előtt forgott a vitorla, számolni kezdett: egy, kettő, három, négy – és nagy nyugalommal előrelépett. A vitorla pedig letarolta. Amikor föltápászkodott, megrázta magát és így szólt:
– Az anyját! Már negyven éve idejárok, oszt mégse’ tudtam, hogy öt vitorlája van ennek a malomnak.
