A napokban olvastam el Bogdán József A szavak néha kövek című verseskötetét, szinte egy szuszra, majd többször is vissza-visszatértem hozzá, felütöttem, rákerestem egy-egy versre. Atmoszférateremtő erejük van e költeményeknek. Olyan világot hoznak létre, ahová képzeletbeli utazóként jólesik belépni.
Bogdán József néhány év óta Fehértemplomon teljesít papi szolgálatot, s az ottani tájat, színeket, hangulatokat, épületeket, történéseket mentette át kötetbe, hogy az olvasó, mintha különleges képeslapokat nézegetne, versenként bejárhassa a lélek és a valóság tereit. Kanyarognak előttünk a fehértemplomi utcák, hunyorognak az évszázados épületek könyökablakai, bókolnak a vérzivataros időket megélt platánok, és tekintetünkkel sirályok röptét kísérve tágul előttünk a horizont, a Néra vizében tükröződő ég végtelensége.
Varázsliget – olvasom az egyik költeményben. Miközben „ízlelgetem” e gyönyörű kifejezést, bepötyögöm a keresőbe, s kiderül: létező hely. Vračev Gaj. A fehértemplomi községhez tartozik, s már a török hódoltság idején lakott település volt. Nézem sorra a mindentudó neten a faluról készült képeket, majd a fehértemplomiakat, a Néra-partiakat is. Ismerősek. Otthonosak. A költő szavakkal már megfestette őket. Megteremtette a maga varázsligetét, ahonnét messzire látni és messzire hallik a vers.
