Megakad a szemem a kisvárosi általános iskola végzőseinek tablóján. Megdöbbenek, mert másfél tucatnál is kevesebb diák tekint vissza rám a kirakatból. Mintha a falumban lennék. Igaz, ott meg már több a tanár, mint a diák. Elfogynak innen a gyerekeink, unokáink. Vajon ahová mennek, ott is van hagyománya a tablónak? Érdekes lenne olvasgatni, böngészgetni a neveket.
Meg is lepődöm azon, hogy ebben a világban, amely mindinkább virtuálissá vedlik, a tabló hagyománya nem veszett ki. Persze már nem olyan konzervatív kivitelezésű, mint évtizedekkel ezelőtt, de miközben megöregedtek az egykori diákok, az iskolában a történelmet ellentétes előjellel oktatják, a tudományok új ismereteket hoznak felszínre, a táblára már nem krétával írnak, a tablót ugyanúgy kihelyezik a kirakatba, mint fél évszázaddal ezelőtt. Nem évült el.
És a ballagásokkal együtt kezdődik a hajdanvolt diákok találkozóinak időszaka is. Sok esztendő múltán emlékezetfrissítésként újra kell olvasni a tablón szereplő neveket. Majd következhet a találkozó, amikor még az idős, tekintélyes, komoly vagy éppen morc emberek is rendszerint diákká válnak. Csak abban vagyok bizonytalan, hogy akik mostanában kerültek az itthoni kirakatokba, vagy már más országban, visszatérnek-e valaha diákcsínyeket és szép emlékeket idézni.
