Két munka között, rohanva vittem a fiam a helyi művelődési otthonba próbára. Gyorsan kiszállt az autóból, hisz tudta, anyának tovább kell állnia. Fejben már a feladatlistám következő tételén gondolkodtam, de a színházterem hátsó bejárata mellett levő pékség láttán eszembe jutott, hogy kenyeret is kellene venni. Immár hetven dinárért…
Keserűen állapítottam meg ismét magamban, hogy rövid idő alatt duplájára nőtt a naponta asztalra kerülő élelmiszerek ára. Közben feltűnt, hogy többen is várakoznak az említett pékség előtt. De ekkor már rányomtam a gázpedálra, hisz várt a munka. Amelyért továbbra sem fizetnek jobban, mint az infláció előtt – engedtem meg magamnak még egy aggasztó gondolatot, majd a feladatomra összpontosítottam.
Egy óra múlva épp olyan rohanva parkoltam le a művészbejárat előtt, mint általában mindennap. Öt perc késéssel érkeztem ugyanis… De aznap szerencsére egy kicsit elhúzódott a próba, így a fiam nem várt az ajtó előtt. Ezúttal hát nem robogtam tovább a megszokott ütemben, hanem kiszálltam az autóból. Levegőzni. Hálás voltam a pár perc nyugalomért.
A várakozó szülők felé haladva kígyózó sort láttam a már említett pékség előtt. Megtudtam, hogy ismét bevezették azt az akciót, amelyet évtizedekkel ezelőtt érvényesítettek először. Akkoriban ugyanis este hét óra után zsákokba pakolták az aznap felhalmozódott pékárut, és áron alul, kilóra mérve értékesítették. Sokan annak címén álltak sorba, hogy „a kutyának jó lesz”. Majd hazaérve kiválogatták a zsák tartalmát: a szendvicsek mégsem kerültek a hátsó udvarokra.
Szomorúan néztem a megfáradt embereket. Lehajtott fejjel várták a nekik járó vacsorát.
