Családunk körében, ha említésre kerül a gombóc mint étel, hangsúlyozni sem kell, hogy szilvás, hisz a gombócnak olyan magától értetődően szilvásnak kell lennie, hogy kár is lenne erre külön szót és időt fecsérelni.
Mi lesz a mai ebéd? – kérdi valaki. Gombóc – válaszolja anya vagy mondom én, attól függően, épp ki készíti, de valaki mindig felajánlja, hogy segít szilvát magozni.
Közmegegyezés szerint ez olyan „édes” feladat, olyasféle elfoglaltság, amivel bárki szívesen elpiszmog, hisz a forró, puha, lédús, tocsogós, fahéjas-cukros gombócnak már a gondolata is megszépíti a magozási monotonitást.
Pikkpakk elkészül a krumplis tészta, pirul a zsemlemorzsa, gömbölyödnek a magozott szilvával töltött gombócok, suhog a víz, fedő csörren, kordul a gyomor. Aztán pedig az édes beteljesülés.
A múltkor látom egyik bevásárlóközpont hűtőpultjában, hogy sárgabarackos gombócot is lehet kapni. Otthon meg is említem, hogy mit szólnának hozzá, ha szilva helyett sárgabarackkal töltenénk meg a gombócot. A korai kajszi éppen érik.
Válasz sem érkezik, csak riadt, hitetlenkedő, felháborodott pillantások villannak felém.
Visszakozom nyomban. Egy cseppet talán szégyellem is a „majdnem-árulásom”. Hogy képes lettem volna a gombócot, a mi gombócunkat, megszentségteleníteni.
