Kemény, kavics formájú csendnek támaszkodom. Smaragdzöldben oldódik a kék. Jó lenne így maradni órákig. Hideg ánizs illatú fürdő után, amikor szemérem nélkül, egyszerűen vagyunk, minden nélkül, tökéletes egységben teremtő és műve. Amikor így, tisztán vagyunk, akkor teljesen egyedül állunk. Különben is. Bár egész életünkben azt hisszük, hogy valakivel, valakiért, valamiért, közben egyedül állunk a tükör előtt. Olyan ez, mint a végítélet. Ez a legtöbb, amire számíthatunk. Eros és Thanatos. Fáradó testünkön mégis, mindig marad egy aprócska hely, egy hajlat, egy gyenge domborulat, egy redő egy bőrkeményedés, amely érintésre vár. Nem létezhetnénk másként, ha igen, akkor már régen feladtuk volna. Egyedül maradunk örökös várakozásunkkal. Boldog az, aki a csendes várakozásig, a kibékülésig eljut. Néha kiírom magamból magamat, de az csak a következmények kezelése, a felgyülemlett, kihordatlan tehertől való szabadulás, körforgás. Minden ismétlődik, minden, ami marad, kívül egyre kevesebb, bennünk egyre több. Ezt hordjuk, saját életünk ejtett bennünket teherbe. Jó, aki kihordja önmagát.
