Nyárelőn történt, orgonavirágzás idején, mikor is a házunk előtti gyeppel foglalatoskodtam, hogy az utca túloldalán diszkrét fékezéssel megállt egy tükörfényű, fekete kocsi. Őszes úr ült a volánnál, mellette valami nő, a füstszínű ablaküvegen át nehéz volt kivenni. A sofőr, amint leparkolt, kipattant a kocsiból, s a sarki ház kerítéséhez sietett, amelyen át az utcára hajlottak a szomszéd virágzó orgonabokrai. A jól öltözött, elegáns úr azonmód letört róluk néhány ágat, s mielőtt észbe kaptam volna, máris visszafutott autójához, a lopott virágot benyújtotta az anyósülésen üldögélőnek, majd a volánnál termett, s továbbhajtott. Pár napra rá meséli egy hölgyismerősöm, képzeljem: egyik délelőtt arra lett figyelmes, hogy a kertjükben ólálkodik valaki. Az udvarra lépve a virágágyás mellett egy idegent talált, aki a nárciszokat tördelte csokorba. Ijedtében rákiáltott, hogy ezt mégis hogy képzeli, mire az illető szó nélkül kereket oldott. Őszes volt, jól öltözött, amolyan vajdasági George Clooney, kérdem tőle, bár elég valószerűtlennek tartottam, hogy a múltkori, lovagiaskodó, orgonás úriember netán visszaeső elkövető lenne, s úgy felbátorodott, hogy már a kertekbe merészkedik, de az ismerősöm bólogat, hogy igen, olyasféle volt, jóvágású. Bár szerinte inkább hasonlított Sean Conneryra.
Lehet, hogy tényleg ő volt, valami filmet forgathatnak nálunk, ugrattam vigyorogva, de az ismerősöm egészen kétségbeesett. Gondolhatta volna, hogy nem idevalósi, az itteni vénemberek egyike se tud úgy futni, mondogatta, s aztán azon kesergett, hogy az a simlis skót a nárciszért cserébe legalább egy autogramot adhatott volna.
