Hiányzik a vasút, a menetrendszerűen megjelenő vonatok. Olyan érzés ez, mint a zakatoló csend hiánya. A szerelvények messziről beszűrődő ütemes kattogása, a hídon lassan haladó mozdonyok mély szuszogása, kerékcsikordulás, akárcsak az akácok lombja, a folyó vize, a nád és hínár, csónak és a gang végtelen téglapadlózata fecskeszarral. Mindez egy jól felépített keret volt, amelyben ébredni és lefeküdni, elmenni és visszatérni volt jó. Volt hova. Értem volt, nem ellenem. Ez volt az otthonom. Ma irdatlan csend zakatol köröttem. Más szavaival mindenki a magáét mondja és egymás ellen hallgat. A szótlanság lila és hideg, érzése fojtogató. Hozzá képest a csend fonott széken ül a verandán, meleg és átkarolható. Veled van és nem ellened. Támaszod. Hiányoznak a vonatok, a könnyen csattogó sínbuszok, a cukorrépát hordó hosszú szerelvények, a hajnali munkásjáratok és a talpfák. A talpfáknak különös szaguk van. Télen semmilyen, tavasszal, mint az árvacsalánnak, ősszel, mint a barnára érett lósóskának, nyáron a legszebb. Különösen, amikor a szurok megolvad rajtuk, és gyantaként indul meg a sötét nedű a talpfák öreg erezetében. A vonatok nyomán könnyű rozsdapor száll, diópác patina. Hiányzik a vasút.
