A közelmúltban akadtam rá egy kormányzati jelentésre, mely arról szól, hogy a britek naponta 1,4 millió darab banánt dobnak szemétbe, az elpazarolt déligyümölcs értéke évente eléri a 80 millió fontot. A fogyasztók harmada már akkor kidobja, ha kicsit megsérült vagy a héján sötét foltot lát, 13 százalék akkor is szemétbe dobja, ha még éretlen és zöld foltok vannak a héján.
A döbbenetes tékozlás döbbenetes tájékozatlanságra utal, egyrészt ugyanis a banán áltában érik (a szállítás miatt zölden szedik, aztán a hajón érik be), legnagyobb nutritív értékét pedig éppen akkor éri el, amikor héját barna foltok lepik el. Aki hát kidobja, képletesen vitamin- és gyógyszerkészletét hajítja ki.
Azt sejthetően még kevesebben tudják, hogy a mai termesztett banánfajok őse a vad banán, legfeljebb elszopogatható lenne, kemény fekete magok vannak ugyanis benne. A mai ehető banán agrármérnöki munka eredménye, a magok hiányában sarjaztatással, vegetatív módon szaporítják.
És őshazája sem Dél- vagy Közép-Amerika, ahol ma nagyban termesztik (Ecuador a világ legnagyobb banánexportőre), hanem Délkelet-Ázsia, közelebbről Kína. Indiai hadjáratukon Nagy Sándor katonái is megkóstolták. Egyiptomba és a Közel-Keletre a VII. században arab kereskedők révén jutott el.
A portugálok a XV. század elején Nyugat-Afrikából telepítettek banánsarjakat a Kanári-szigetekre. Egy spanyol szerzetes (Thomas de Berlengas), Panama későbbi püspöke aztán Santo Domingóba (a mai Dominikai Köztársaság fővárosába) is elvitte; innen terjedt el az amerikai kontinensen mint az oda hurcolt rabszolgák egyik fő tápláléka.
