Hosszú idő után kerülhetett sor arra, hogy nem csupán néhány napot, egy hosszabbított hétvégét lazítottam, hanem valóban szabadságra sikerült mennem, és két hétig félretettem mindent, ami a munkahellyel járó feladatokat, stresszt jelenti: kikapcsoltam minden hírforrást, és néhány napig csak a régóta tervezett utazásra, nyaralásra készülődtem, majd a hegyeket, a tengert köszöntöttem, fényvédő faktorra, a tenger hőmérsékletére, a hegyek szépségére, finom ételre-italra koncentráltam. Különösen szép gesztusa volt házigazdáinknak, hogy egyik kora reggel első osztályú friss halat, tengeri sügért szereztek be az ismerős halászoktól, és este valamennyi vendégüket egy asztalhoz ültették az udvaron, melyet az egyik oldalról egy magas hegyről, a másik oldalról a tenger felől érkező levegő frissít, s melyet olajfa, fügefa, sok-sok virág és egy teknősbékacsalád is ékesít.
A strandról hazatérő vendégeket megterített asztal várta. Az utolsó halak sültek a roston, főtt krumli és mángold, a kertben termett olívabogyóval gazdagított paradicsomsaláta, a szintén házi olívaolajos-fokhagymás öntet, valamint egy ulcinji görögdinnyetermelő hatalmas édes dinnyéje is a vacsorához tartozott.
Mi, a világ más-más szegletéből érkezők – lengyel, magyar, montenegrói, szerb, örmény és orosz vendégek – körülültük az asztalt, és bizalommal koccintottunk a mélyvörös háziborral.
Házigazdáink, Dara és Goran velünk fogyasztották el a finom vacsorát, s ennek a szép montenegrói estnek a hangulata s az utazás sok más apró, meghitt mozzanata ad erőt a folytatáshoz.
