Azt olvasom az újságban, hogy már „a gyerekeket is megcélozták”. Ennek ellenére nyugodt vagyok, mert ha célba is vették őket, biztosan nem lőttek rájuk, tehát megmenekültek, mert különben tragikusabb tartalmú lenne a cím. Föllélegzem, amikor a szövegből valóban kiderül, hogy mégsem tört senki a gyerekek életére, hanem be akarják vonni őket valamely tevékenységbe, velük is foglalkozni szándékoznak, jó ügyben kerültek valakiknek az érdeklődési körébe.
Azután azt is olvasom az újságban, hogy „telefonon nem sikerült utolérni”. Gondolom, inkább futva, esetleg járművel kellett volna próbálkozni, ha olyan gyors az illető, hogy szinte utolérhetetlen. Vagy ha olyan lassú a telefonunk, hogy elinal előle az illető, meg kellett volna próbálni fölhívni. Vagy nem sikerült elérni?
Azt a vallomást már nem az újságban olvasom, hanem a világhálón, hogy „nagy állat és természetbarát vagyok”. Értem én, néha kifakad az ember önmagára is, ha nagy baromságot követ el, leállatozza önmagát, de ezt rendszerint nem kürtöli világgá, csak a saját szemébe mondja, majd lehiggad, enyhít önkritikáján, és azt írja le megnyugodva, hogy ő állat- és természetbarát.
Azt sehol sem olvasom, inkább megállapítom, hogy anyanyelvünk nemcsak édes, de kényes is.
