Az idei nyár egy ritka napján történt, amikor esett az eső. Igaz, nem sok, de az eget felhők borították, és a hőmérséklet is lecsökkent. Alkonyat tájékán a nap kikandikált kicsit a felhők közül, némi színt varázsolva a szürke égre. Ekkor pillantottam meg egy repülőt, amely Budapest irányába tartott. A színtelen égről lassan odaért arra a részre, ahol sütött a nap. A szürke géptestet az alulról jövő napsugarak izzó fénygömbbé varázsolták. A látvány egy percig sem tartott, a gép visszatért a közelgő este homályába, de bennem felébredt az irigység azok iránt, akik a gépen voltak. Tudatalattimból azok a gyermekkori emlékek bújtak elő, amelyek sci-fi olvasáshoz kötődő élményeket idéztek meg. Ott találkoztam olyan leírásokkal, hogy a fénygömbként izzó csillaghajók hihetetlen sebességgel hagyták el a föld légkörét, és új világok felé röpítették a kozmonautákat. Mindig is szerettem volna egy ilyen hajón lenni, és gyerekként sokszor ábrándoztam erről. A pár másodpercig felizzó repülő ezt az érzést idézte fel bennem. Aztán a felnőttkor realizmusa kicsit belekotyogott, és bevillant, hogy ez valószínűleg egy olyan fapados járat volt, ahol még szendvicset sem szolgálnak fel. A rajta utazók sem lelkes kozmonauták, hanem sima utazók, akik többsége vélhetőleg a nyaralásról tér haza a dolgos, szürke hétköznapokba. Nem új világok várják őket, hanem a megszokott környezet taposómalma.
Így józanul, felnőtt fejjel nézve belátom, nem is akkora baj, hogy nem voltam rajta azon a repülőn. De valami mégis ott motoszkál bennem, hogy jó lett volna ott ülni a pár másodpercre felizzó gépmadáron, bárhová is tart.
