Idegen emberek is gyakran kezdenek unalmat űző beszélgetést, aminek során a logikusnak és teljesen ártatlannak tetsző kérdés is váratlan reakciót válthat ki, kellemetlen lehet a kérdezett számára, leginkább mégis megmosolyogják és választ adnak.
A napokban egy szupermarket kasszájánál vártam a sort, és olyasmit láttam, amit még soha. A mögöttem levő ugyanis giriceként is ismert, fagyasztott, apró tengeri halat tett a futószalagra, jó nagy csomagolásban. Rákérdeztem, hogyan készíti a halat? Felkapta a fejét, mintha töprengett volna egy pillanatra, majd szélesre húzta a száját. Nem én, az asszony készíti, és nem nekem, hanem a kutyának. Tudja, az ebnek jobb az étlapja, mint az enyém...
Itt jutott eszembe egy horvát újságíró, egy igazi úriember, a megboldogult Reno Vinek, akinek az asztalitenisz és a kézilabda a kisujjában volt. Egyszer, ha jól emlékszem, Dortmundban történt, játékszünetben megittunk egy-két sört, és beszélgetés közben előbátorkodtam a kérdéssel. Feltételeztem, hogy neve a Renato rövidebb változata, de fúrta az oldalam, hogy igazam van-e. Meghökkent, behúzta a nyakát, kicsit talán el is pirult, majd mégis elmondta. Tudod, anyámnak volt egy kutyája. Nagyon szerette, és nemsokkal a születésem előtt múlt ki. Reno volt a neve...
