A természet a legnagyobb tanítómester. Bölcsességre oktatja a működését megfigyelőt, a vele együtt élőt. Gondoljunk vissza azokra a hallgatag, szikár, életerős őseinkre, akik – ha az idősebb korosztályhoz tartozunk – nagyszüleink emlékében még mindig élénken élnek! Az élettapasztalatot, a megfontoltságot hordozták a tekintetükben, a kiállásukban ezek az egyenes derekú, hallgatni tudó, a természettől még nem eltávolodott emberek.
Mi a legkézenfekvőbb bizonyítéka annak, hogy a természet megfigyelése és a vele összhangba kerülés bölcsességre oktat? Az, hogy a hozzá való alkalmazkodás a hosszú távú fennmaradás tudományával ajándékozza meg a civilizációt. A természetellenesség, a vele való szembehelyezkedés pedig a civilizáció pusztulásának a gyors útja.
Ahol a természet az ember beavatkozása nélkül működhet, ott zavartalanul fennáll évezredeken, évmilliókon át. Vajon eltűntek volna az erdők, vajon kipusztultak volna az állatfajok, vajon a földtörténet leggyorsabb kihalási korszakában élnénk-e, mint most, és vajon kellene-e a kibocsátott gázok miatti klímaváltozásról beszélnünk, ha a természet működését nem forgatta volna fel fenekestől a vele szembehelyezkedő, a természetet legyőzni akaró emberi beavatkozás?
