A minap néztem meg az Utazók (Passengers) című, 2016-os tudományos-fantasztikus filmet, ami egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberek már kiszabadultak a jó öreg Földről a csillagközi térbe, és fénysebességgel haladó járművekkel utaznak idegen világokba, más naprendszerekben található élhető bolygókra. A történet kiindulópontját, illetve drámai töltetét az adja, hogy az űrhajó egy meteor okozta sérülés miatt részben meghibásodik, és a hibernálórendszere felébreszti az egyik utast, amikor még csaknem 100 évnyi utazás vár a járműre és több ezer főnyi utasára. A férfi szörnyű helyzetbe kerül, egyedüliként éber állapotban, gyakorlatilag élőhalálra ítélve találja magát a hatalmas hajón.
Egy – a mű által nemigen feszegetett – kérdés viszont szerintem nem a személyes tragédia körül forog. A sci-fi-alkotók képzelete ugyanis nyilvánvalóan határtalan, ami a technikai-technológiai jövők elképzelését és leírását illeti. Az viszont korántsem biztos, hogy az emberi tudat képes lesz-e erre az ugrásra, szintlépésre, még akkor is, ha ezt a feltételezett – bár tudományos szinten is egyre inkább közelített – jövőképet természetes, lépésről lépésre történő fejlődés előzné meg. A tudat, elme és lélek nem tud olyan gyorsan változni, amilyen ütemben például az elmúlt évtizedek tudománya fejlődik, és csak találgatni lehet, hogy milyen hatása, következménye lesz annak, ha az emberiség számára szinte felfoghatatlan távlatok nyílnak majd meg az égbolton.
