Van egy olajfám. Idős szomszédomtól kaptam, mert már nem bírta ki-be hordozni a nehéz edényt, amelyben a fácska állt. Mert ugye, az olajfa télen megfagy. Néhány évig jómagam is cipelgettem. Le a pincébe, fel a pincéből. Át is ültettem egy nagyobb edénybe, öreganyám ruhafőző cinezett fazekába, mert a fácska megnőtt. Így nehezebb is lett, és már én sem tudtam felemelni. Gondoltam egyet, kiültettem. Valaki mondta, hogy a mínusz tíz fokot is kibírja. Ilyen hidegek már mifelénk sincsenek, morfondíroztam, egy-két napos mínusz tízet pedig biztosan kibír. Mindenesetre ősszel jól betakartam szalmával, így a fa kiültetve is megmaradt, sőt szépen növekszik, zöldell. Csak van egy bajom vele. Nem terem. Nem is fog, mondta valaki, mert kell neki egy pár. Az olajfák párban élnek, és csak akkor teremnek, akkor tudnak gyümölcsöt hozni. Most itt állok az olajfám előtt és kérdezem tőle, hogy fiú vagy-e vagy lány? Mert nem tudom. Vennék neki egy párt, de nem tudom, hogy milyen neműt. Félek, hogy tévedek, és lesz két fiú vagy két lány olajfám, és majd egyikük sem terem.
Hát, ilyen a természet. Az egyneműek párosításából nem lesz gyümölcs. Pedig, de jó volna, ha teremne a fácskám, biztosan a világ legízletesebb olajbogyóját hozná a számomra! Persze, tudom, megvehetem e csemegét a boltban, a piacon is. És meg is veszem, mert szeretem. De az nem az, nem az enyém!
Ha megtalálnám a párját!
Nézem a tévét, hallgatom a híreket az LMBTQ fesztiválról. Közben az olajfámra gondolok, amelyiknek a termését lehet, hogy soha sem fogom élvezni. Mert nem tudom a nemét.
