Nem tagadom, a kíváncsiság vezérelt, amikor úgy döntöttem, megfigyelem a körülöttem élő embereket. A megfigyelem alatt persze nem azt értem, hogy megnézem, milyen ruha van rajtuk, vagy hogy márkás táskát viselnek-e a vállukon, és még csak azt sem, hogy a telefon a kezükben olcsóbb vagy drágább kategóriás. Az arcokat szerettem volna nézni, a boldogságot, a mosolyt, a nevetést, a szerelmet a szemükben. A lelkük szépségét. Kerestem, kutattam az utcán, az éttermekben, a közértben, a bankban, mindenhol. Hogy láttam-e? Könnyes szemmel mondhatom, hogy nem. Az emberek rohantak, telefonáltak, vitáztak és veszekedtek, egymásra sem hederítve. Legszívesebben oda szaladtam volna mindenkihez és szorosan magamhoz öleltem volna őket hosszú perceken keresztül, hogy újra érezzék. Érezzék az ölelés melegségét, hogy a mókuskerékből csak egy pillanatra kiszakadjanak és éljenek át olyan pillanatokat, amikor legszívesebben megállítanák az időt. A boldogság és a szerelem üljön ki az arcukra újra és csillogjon a szemük, ha a párjukra néznek. Lássák az élet apró örömeit és keressék a csodát. Tudom, hogy ez nehéz, és ahogy idősödünk egyre nehezebb, sok teher nyomja a vállunk és úgy érezzük nincs kiút alóluk. De képzeljünk el egy napot, csak egyetlen egyet, amikor újra mindenki megtalálja a maga csodáját!
