Egy augusztusi vasárnap délután sétálok a Horgos 2-es határátkelő felé. Ha van csúcsidőszak az itteni fogalomban, úgy érzem, pontosan ez az a nap. Húszperces gyalogút vár rám onnan, ahol kiraktak – a kocsisor végétől – az ellenőrzőkapuig. Egy izgalmas kulturális utazás, amely során az autókat kerülgetve, díszpáholyból vizsgálhatom meg az itteni viszonyokat, amelyekről szerencsés esetben mi csak hallani szoktunk az otthonunk kényelméből.
Sétám során szinte minden tőlünk nyugatabbra és északabbra található európai ország rendszámtáblája felsorakozik a nagyobbnál nagyobb autókon. Ők itt a tehetős emberek, akik külföldre mentek, hogy jobbá tegyék az életüket. Emlékeztetnem kell magam erre a közbeszédben elfogadott tényállásra, hiszen az elém táruló látvány egyáltalán nem ezt tükrözi. Kétségbeesett, reményvesztett ábrázatok tömegét látom. Izzadt férfiak a nyakukat nyújtogatva vizslatják, miért nem halad a sor, a nők a legkülönfélébb tárgyakat használják legyezőnek, az ablakokon és ajtókon minden irányban kilógó csupasz végtagok pedig unatkozó gyerekekhez tartozhatnak. A cigifüst és a benzingőz bódító elegyében, az egyik oldalon a szanaszét dobált szeméttel, a másikon az enyészetnek meghagyott, korábbi határépületekkel sokkal inkább érzem magam egy nagyváros szegénynegyedében – leszámítva a német autókat –, mintsem a boldogságba igyekvő emberek között.
Én is éppen egy nagy utazásra indulok Nyugat-Európába, a körülöttem lévőknél jóval szerényebb felszereléssel, mindössze egy hátizsákkal, és az előttem álló két hét egyik napján sem tudom még, hogy hol fogom párnára hajtani a fejem. Szegényebben, autó nélkül – mégis én vagyok az egyetlen, akinek az izgatottság mosolyt csal az arcára. És aligha csak amiatt, mert gyalogosan mindannyiukat beelőzhetem a sorban.
