Szép a szemed. Szép a szád és a füled. Szép a kezed, a lábad ujja, a bokád, a hátad. Szép a hajad, csillogó. Szép a kezed és a tenyered, a feneked, a lábad.
Két ötévesforma gyerek ül a parton, pár méterre a víztől. Egy fiú és egy lány. A fiú barna bőrű, fekete szemű kis ördög. Nevet. A lány gesztenyebarna haja vizes fonatban fekszik a hátán. Kék a szeme. Szomorúan lefelé görbül a szája, már-már kicsordul a könnye, de még vissza tudja tartani.
A fiú folytatja az ostromot. Szép a hasad is, a nyakad és a fogaid. Kérlelőn néz az anyjára, aki ott ül mögötte, mit mondhatna még, hogy a lány végre beugorjon vele a vízbe, és dobálják egymást a labdával, ami most ott hever árván mellettük. De az anyja csak vonogatja a vállát. A lány pedig, mint egy kócos kis angyal, csak ül némán. Aztán lassan eltakarja az arcát a tenyerével és sírva fakad.
Kérdik tőle, miért sír, hiszen szépeket mond a fiú. Dicséri, hát ne keseregjen már, simogatják vigasztalóan.
De azt nem mondta, hogy én szép vagyok – törölgette a szemét maszatos kis kezével.
