A vallás az elmélet és a gyakorlat, a teória és a praxis egysége. Ha ez az egység felbomlik, akkor az elkülönülő tanból a leírt vagy csak szóban őrzött vallási szövegek, a saját útra tért gyakorlatból pedig a kiüresedett, lendületét vesztett, cselekményekbe szorult vallás őrződik meg, vagyis a társadalmat addig egyedüliként uraló szellemi diszciplínából fennmarad a rítus, a viselkedési szabályzat és a szent szövegek, alapvető szerepét világértelmezői, üdvözítői feladatát a kollektív tudattalan őrzi meg mint ősképeket.
A mítoszokat, amelyek addig életük szerves része volt, tárgyiasítva ekkor kezdik el rendszerbe foglalni a tőlük eltávolodó és elkülönülő emberek.
Az elvilágiasodás folyamata, az ember kifelé fordulásának az útja akkor indul el, amikor
az elmélet és a gyakorlat, a teória és a praxis között hasadás következik be.
Ez úgy érhető tetten, mint az őt addig meghatározó diszciplína, a vallás kettészakadása és társadalmi szempontú hatásvesztése, ez azonban már csak következmény, az igazi ok valójában az, hogy az ember önmagában hasad ketté, éspedig azért történhet meg, mert elveszíti a benső egyensúlyát: nagyobb figyelmet kezd el szentelni a külső, világot figyelő szemnek, mint a belülre néző, önmagát szemlélő tekintetnek.
