Szép és választékos anyanyelvünkben van egy rugalmas szabály, amit sohasem tudtam a helyén kezelni, és ahogy múlik az idő, csak egyre kellemetlenebbül érzem magam tőle, ez pedig a magázódás. A beszéddel együtt rögtön meg is tanították, hogy a felnőttekhez, az idegenekhez kell ilyen tiszteletteljes formában szólni, de amikor azt tapasztaltam, hogy mialatt én tegezem a nagyszüleimet, a szüleim magázódnak ugyanazokkal az emberekkel, örökre elbizonytalanodtam. A gyerekkor rémunalmas magázódási szempontból, hiszen szinte mindenki idősebb, de aztán a nagykorúvá válás meghatározó élménye, ahogy folyamatosan tágul a tegeződési spektrum. Az ember a harmincas éveiben van talán a legszabadabb helyzetben: már elég érettnek érzem magam ahhoz, hogy a nálam kicsivel idősebbnek tűnő kasszásnak is hellóval köszönjek, és elég sokan vannak alattam is. A fő frusztráció ekkor inkább annak a feldolgozása, hogy egy tizennyolc éves miért akar folyton magázni, amikor én olyan szívesen tekintenék még rá kortársként. Megfigyelésem szerint azonban a helyzet innen már nem javul tovább, csak romlani fog. Egy ötvenéves már hajlamos a vele egykorú és a fiatal felnőtt idegeneket is magázni, talán mert maga sem biztos benne, mi lenne a helyes. Remélem, hogy az én generációm ebbe a korba érve már szabadabb gondolkodású lesz, ami engem sok feszengős pillanattól kímélne meg. Irigylem az észak-európai népeket, akik hűvösségük dacára beszédben nagyon is közvetlenek, és a világ legtermészetesebb dolgaként köszönnek úgy az idős néninek és az igazgatónak is, hogy „hej". Udvariasság ide, ékes magyar nyelv oda, ezt igazán átvehetnénk.
