Finom alma és fahéjillat ölelte körbe a konyhát és az ebédlőt. Almás bélest sütöttem, mert a haza érkező kisfiam nagyon szereti. Kedveskedni akartam neki. Miközben ízlelgettem a jól ismert édes illatot, eszembe jutott a nagymamám, aki szinte pillanatok alatt bedagasztotta a kelt tésztát, és ilyenkor, ősszel, már sült is a diós meg a mákos vastag kalács, az omlós tésztából meg az almás vagy a tökös pite. Ahogy visszagondolok, nem volt olyan hét, hogy ne lett volna hét közben valamilyen kalács az asztalon, persze a vasárnapi sütemény mellett.
Én idejét sem tudom megmondani, mikor sütöttem utoljára ilyeneket. Nem egészséges, hizlal, szanaszét van a család, akkor meg minek... mondogatom magamban, s közben fáj, hogy ide jutottunk. Most úgy tűnik, mintha régen a kalácsillat is összetartott volna minket. A sok egyéb más mellett. Közösen örültünk a gyönyörű kelt tésztáknak, akár bukta akár pékkifli volt.
S milyen érdekes! Egyetlen emlékem sincs sikertelen kelt kalácsról, rétesről, bélesről. Valami titka csak volt a nagymamámnak! Csak találgatni merek: nagyon tudta mindezt készíteni, szeretettel tette és rászánta a kellő időt.
