Szeretem a régi közmondásokat, nagy történelmi személyektől származó szállóigéket, amelyek röviden és tömören világítanak rá az élet nagy igazságaira. Ilyen szólásmondásokkal gyakran találkozunk könyvek nyitóoldalain, előszeretettel osztják őket meg a közösségi oldalak felhasználói, de mi, újságírók is gyakran foglaljuk bele egy-egy publicisztikai írásba. Sőt, sokunknak megvan a saját kedvenc idézete is, amelyet egyfajta életfilozófiaként mondogatunk magunknak.
„Alea iacta est", vagyis „a kocka el van vetve". E mondásról azt is pontosan tudjuk, hogy Julius Caesar mondta Kr. e. 49. január 10-én, amikor seregével átlépte a Rubicon folyót, mert tudta, ezzel visszafordíthatatlan események láncolatát indította el. De vajon mi járt annak az embernek a fejében, aki kitalálta azt a mondást, hogy „ki korán kel, aranyat lel"? Gyermekként, amikor reggelenként a hátamra vettem a nehéz iskolatáskát, és ezen a mondáson gondolkodtam, még azt hittem, ebben valami olyan mély bölcsesség rejtőzik, amelyet csak felnőttként fogok majd megérteni. Közben a történelemórákon igen hamar megtanultam, miért is vetjük el azt a bizonyos kockát. Az aranyat viszont azóta se leltem meg. Még manapság is, főleg esős hétfő reggeleken, a nap első kávéját kortyolgatva, azon gondolkodom, hogy vajon ki találhatta ki ezt a mondást, és ugyan ő milyen reggelekre ébredhetett annak idején. Gondolom kíváncsiságommal nem vagyok egyedül.
