Vannak olyan ételek, amiket nem készítünk egész évben, csak bizonyos ünnepekkor fogyasztjuk őket. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy miért is van ez, főként, hogy amióta külön élek, minden hagyományos és otthoni íz vérré válik bennem. Az én családomban ilyen a mákos tészta, a kocsonya és a töltött káposzta vagy ahogyan mi hívjuk: szárma. Kétségkívül számomra édesanyám szármája a legfinomabb. Elhatároztam mindenszentek és halottak napja előtt, hogy készítek, hiszen ilyenkor odahaza is mindig ez volt a menü. Cserépedénytől kezdve minden adott volt a jó szárma elkészítéséhez, görcsösen ügyeltem is rá, hogy minden meglegyen, ami kell. Miközben a savanyú káposzta leveleibe tölteléket helyeztem és feltekertem őket, mindvégig azon aggódtam, vajon olyan jól sikerül-e majd, mint az én szeretett édesanyámé. Tettem-vettem a lakásban, de óránként bekukucskáltam a sütőbe, épp oly türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön, mint gyerekkoromban. Az íze, mondhatni tökéletes lett, mégis villámcsapásként jött a felismerés, hogy valamit elfelejtettem. Akkor, ott az ebédlőasztalunknál ülve, megértettem, mi hiányzott belőle. Az otthon melege, a család közelsége, az illat, ami akkor átjárta a házat, az idő, amíg felcseperedtünk, a dorgáló szeretet, amely óvatosságra int. Azt hiszem, nem véletlen, hogy töltött káposztát sosem két főre készít az ember!
