Ki tollat vesz kezébe, az firkál, cetliket ír. Aki cetliket gyűjt, az ilyenkor leltárt készít. Egyenként kezébe veszi, elgondolkozik, megfejteni nem tudja, hát eldobja azt, amit írt, amit nagyon fontosnak tartott, gyűjtött. Én is kezembe veszem a mellettem, velem növekvő mellékes életművét. Mert ennyi, nem több. A napok hordaléka, hogy Déry szavaival éljek. Megfejteni igyekszek a megfejthetetlent. Játék ez és csendes gyász, hiszen búcsúztatok. Ma már minden leltár, végeladás. Nem aranyat, ezüstöt, ébenfa szipkát, ékes kövekkel berakott tolltartót, szépapánk pápaszemét, címeres papírvágót, tekintélyt parancsoló, zöld asztali lámpát, aranyszélű findzsát és csontháznyelű bicskát leltározok. Csupán elírt ceruzacsonkokat, és cetlik szabálytalan halmaza között fontosnak tartott szavakat, egy-egy kész mondatot, verscímeket, elragadó, de egyedül maradt hasonlatokat, ismeretlenek fontos telefonjait, százával sima szavakat, önmagam részét hullatom az év végi kosárba. Szertartás. Félek és örvendek. Félek, hogy holnap semmi sem jut eszembe, ha írni kell, ezért kár elejteni szavakat, cetliket. Ugyanakkor örvendek, hogy nem másra bíztam a sok leírt, sok elképzelt, sok elfeledett mondat sorsát. Én dobom el vagy írom át új cetlire, új leltárba, új esztendőbe. Az vagyok, amit írogatok, gyűjtögetek? Encián, miriád, Felix culpa, Geminida, délibáb? Talán. Több is, kevesebb is. Végeladás ideje van.
