Nemrég kezdtem el olvasni Isaac Asimov tudományos-fantasztikus író robot tematikájú regényeit, amelyek percről percre döbbentenek meg jövőképükkel, mai szemmel nézve könyörtelen jóslataikkal. Ebben a világban a földi emberek szinte kizárólag a külvilágtól és a szabad levegőtől minden irányban hermetikusan elzárt, többmilliós acélvárosokban élnek, amelyekben az élet minden egyes részterületét tökéletes pontossággal számítja ki és irányozza elő a központi állam. A hatalmas zsúfoltságban élő tömeg kevés kivételtől eltekintve ellenségesen viszonyul a robotokhoz, amelyek viszont a külső bolygókon élő társadalmak szerves részeivé váltak. Itt a gépek – amelyek időnként megtévesztően hasonlítanak az emberekhez – számos olyan funkciót töltenek be, amelyek elvégzésével megkönnyítik az emberek mindennapjait, ezzel azonban az jár együtt, hogy a társadalmak szigorú népességszabályozásra törekednek az életminőség és -színvonal, a kényelem megőrzése érdekében, az ember-ember közti viszony pedig egyre inkább kihűl.
A nagy sci-fi író sorai bő fél évszázaddal a lejegyzésük után fokozottan érvényesek, ha a jelen társadalomkritikájaként olvassuk, ráadásul elgondolkodtató, vajon szüksége volt-e egyáltalán a világunknak két külön társadalomra, hogy a felvázolt disztópiák felé vegye az útját?
