Hosszú az idei cinkeidény. Már októberben gyülekezni kezdtek a tujákon, meg is kínáltam őket napraforgóval, és nem utasították vissza. Azóta harminc kilót kebeleztek be. Nem díszes madáretetőből, csak egy három madzaggal fölfüggesztett konzervdobozból. Kicsippentik a szemet, és röppennek az ágra megtörni. Igaz, meg-megperdül a fémdoboz, mint a ringlispíl, de ügyesek. Csúcsidényben – késő délelőttől késő délutánig – a legtömegesebben csorognak lefelé az ágakon, alkalmi mérésem szerint egy perc alatt harmincketten jutottak napraforgószemhez. Ha üres a doboz, vagy befagy az ivóvizük, panaszosan vagy követelőzően csipognak. Bambán várakoznak, nem néznek más kaja után; értem már, ezért kell tavaszig etetni őket.
A fák alja a verebeké, ők a morzsákat szedegetik. Velük – mert szürkék? – keveset törődünk, pedig azt hallom hozzáértő madarászoktól, hogy nagyon gyorsan fogyatkoznak. Ők csak tavaszkor, a cinegék távozása után szoktak beletekinteni a konzervdobozba. Gyanítom, hogy helyben törik föl a magot, mert olyankor bőven van héj a dobozban. Pedig a csontot nem kellene visszadobni az ételbe.
Amikor azon háborog a sajtó, hogy milyen óriási mennyiségű élelmet pazarolunk el, tanulhatnánk madarainktól: a kis tollasok után egyetlen szem, sőt morzsa sem marad.
