Sétálok a háztömbök között. Még néhány perc és kiérek a Duna-partra. Az ébredező Nap gyengéden melegíti a hátamat, hunyorgok, élvezem a kikeletet. A közelben cinegék dalolnak a tavasznak. Veszek egy mély lélegzetet és hosszú pillanatokig élvezem a fák virágainak illatát. Színekbe öltözött a világ: zöld, barna, fehér, piros, rózsaszín, kék, sárga... Micsoda idilli kép. Micsoda ereje van a természetnek!
Valamiben megbotlok. Egy barna kétliteres műanyag sörösüveg éktelenkedik a napfény felé igyekvő növények között. Az imént még hóvirágoknak gondolt fehér foltocskák cigarettacsikkek. Virágtakaróként terítik be a földet. Néhány lépésre tőle egy piros óvszeres doboz csillog, balján egy rózsaszín zacskó pihen. A kék csokis papíron már meg sem lepődöm, hiszen jól kiegészíti a frissen eldobott banánhéj sárgája. Megállok és körbenézek: szemét-szemét hátán, az út menti szemeteskosár pedig szinte üres. Épphogy éktelenkedik benne valami odavaló.
Elszomorodom. Vajon ennyire nehéz lenne tíz lépést tenni a kuka felé? Vajon ennyire súlyos teher beledobni a szemetet? Miért nem értékeljük az életet és a természetet?
A cinegék mit sem sejtve dalolnak vidáman tovább.
