A hosszúra nyúlt ősz után hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy ismét nyakunkon az év végi hajrá, és a temérdek feladat meg a karácsonyra való felkészülés között nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Szürke, hideg az idő, támadnak a vírusok, és csak érkeznek a pluszfeladatok, nem csoda, ha fáradtabbak, idegesebbek, kimerültebbek vagyunk az átlagosnál. Száz dolgot kellene megoldani, bekészíteni, hogy mire elérkezik az ünnep, minden együtt legyen, de egyelőre semmire sem jut idő, minden várat magára...
Ezért (is) volt régen jó nagycsaládban élni, amelyben mindenkinek megvolt a maga területe, ki főzött, ki sütött, kinek a beszerzés volt a feladata. A külsőségekre sem adtak ennyit, nem volt hetekig tartó karácsonyi láz, nem voltak november közepétől az idegesítő csilivili reklámok a tévében. De a hosszú estéken volt idő megpihenni, és a pattogó tűz mellett beszélgetni, egymásra figyelni, egymás szemébe nézni, s nem a közösségi oldalakon a mások ideálisnak tűnő karácsonyi felkészülését nézegetni.
Én egyelőre csak egyre vágyom: egy teljes nap vagy csak néhány óra nyugalomra, amikor nem az előttem tornyosuló megoldásra váró feladatok járnak a fejemben, hanem csak úgy elvagyok, vastag zokniban, puha takaró alatt olvasgatva a meleg szobában, vagy éppen egy nagy séta után jól átfagyva finom teát, forralt bort szürcsölgetve.
