Két napig még véletlenül sem akart kimenni a fejemből egy dal, melynek se címét, se szerzőjét nem ismertem, de állandóan ezt zenélte az agyamban működő lemezlejátszó. Nem is az egész dalt, természetesen, hanem csak a refrén kezdetét. Olyan volt ez, mint amikor az ember hangos lakodalomból ér haza, s még elalvás előtt meg másnap is „megy” valamelyik csárdásnak a refrénje szinte megállás nélkül.
Azt olvastam valahol, az efféle helyzeteknek egyszerű megoldása van: meg kell találni az adott zeneszámot, ami egyes esetekben azért jelenthet nehézséget, mert nem is tudjuk, ki az énekes, mi a dal címe, majd jó néhányszor le kell valóban elejétől a végéig játszani a dalt, végig kell hallgatni, így ki kell elégíteni az elme „kíváncsiságát”. Sokszor azért furcsa ez a módszer, mert az adott dalt az ember történetesen nem is szereti, vagy legalábbis nem tartozik azok közé a melódiák közé, amelyeket otthonában, szabadidejében szívesen hallgat. A tanács azonban így hangzott: ezt az agyunk már eldöntötte, befogadta a dallamokat, untassuk hát meg vele azokat, és minden megoldódik, az ismétlődés is megszűnik.
Kipróbáltam, életemben először hallgattam tudatosan Natalia Oreiro-számot. Aztán arra is rájöttem, hogy az énekesnő színésznő is, akinek latin-amerikai sorozatait előszeretettel játszották a tévécsatornák úgy két évtizede. Magyarországon is járt sztárvendégként. Tehát valamikor húsz éve „rögzíthette” az agyam a dallamot. Hogy minek vette most elő újra, fogalmam sincs. Mindenesetre a módszer, egy visszahallgatás után, bevált.
